REMÉNYÜNK AZ ÖRÖK ÉLETBEN
Udvardy György érsek atya celebrálta a rorate-szentmisét templomunkban december 2-án, pénteken. Az ő gondolatait idézzük fel a következő sorokban:
A vak meggyógyításáról szóló történet az ősegyházban nagy jelentőséggel bírt, hiszen a keresztény beavatás folyamatában a pogány ráismer Krisztusra, az összes érzékszervét át akarja adni Istennek, hogy Krisztus legyen az, aki teljesen átformálja, átalakítja az ő életét. Ennek kapcsán alakult ki az ősegyházi gyakorlatban az effeta szertartás, amikor a püspök megkente a megtérőnek a szemét, fülét, hogy nyíljon meg a füle az isteni szóra, nyíljon meg a szeme Isten látására.
A vak ember meggyógyításáról szóló szentírási szakaszt nagyböjt idején is olvassuk. Az a jelentősége, hogy valaki felnéz Krisztusra, és felismeri, hogy Ő Isten Fia, és így felismeri a saját bűneit, amelyeket el akar hagyni. Tehát nem önmagától ismer rá az ember a saját törékenységére, hanem megismeri Krisztust, és az Ő ismerete által ismeri meg saját magát.
Az adventi időszakban ennek a szentírási szakasznak más kiegészítő tanítása is van. Ilyenkor arra is figyelünk, hogy ki az, aki érkezik hozzánk, és mit akar nekünk adni, vagyis hogy felismerjük az érkező Úrban az életet támogató, az életet éltető Istent. Felismerjük az Ő hűségét, és a mi igazi reménységünket. Az adventi idő ebben akar nekünk segíteni: látni az éltető Istent, látni az Ő hűségét, és felfedezni a mi reménységünket.
Fel kell ismernünk, hogy rászorulunk az éltető Istenre. Tőle kaptuk az életet. Nélküle még csak gondolni sem tudunk a jövőnkre. Ő ajándékoz meg, nemcsak az általában vett élettel, hanem a saját életemmel, a képességeimmel, tulajdonságaimmal, kapcsolataimmal, az időbeliségemmel, mindazzal, ami vagyok. Megismerhetem az életet, a saját életemet, de megismerhetem és láthatom azt az életet is, amit Isten mindenkinek adni akar. Nem 70-80 évet (a zsoltáros szavaival), hanem az isteni Örök Életet, amelyre meghívást kapunk, amelyből a mindennapi életünket értelmezzük, így a mai reggelünket is. Az Örök Élet távlatából van értelme annak, hogy itt vagyunk, annak, hogy jót tegyünk, hogy akarjuk felülmúlni önmagunkat, hogy akarjuk ezt az életet.
Látom, mert elhangzott az evangéliumban, látom az éltető Istent, mert ismerem Jézust, mert meg akarom ismerni egyházunk tanítását. Ez a látás abban is erősít és bátorít, hogy saját életemben felismerjem Isten hűségét.
Sokszor olvassuk Mária magasztaló énekét, ahol éppen ez történik. Mária felismeri Isten hatalmas tetteit népe életében és a saját életében. Felismeri az Isten hűségét, aki igazmondó, aki nem vonja vissza a hűségét, aki nem rendül meg, nem bizonytalanodik el velem kapcsolatban, nem köti a hűségét bizonyos feltételekhez. Óriási dolog, amikor rádöbbenünk Istennek a hűségére a saját életünkben.
Ugyanígy, rányílik a szemünk arra a reménységre, amely nem ideig-óráig tart. Túlmutat a hosszú, kényelmes életen. Rámutat az Örök Életre. Reménységünk az üdvösségre szól. Ezt fejtik ki nagyon szépen egy ősegyházi képpel, hogy a túlparton van az én biztos pontom. Az itteni életemben lehetnek nehézségek, hányódhat sokszor a hajó, de a biztos pontom a túloldalon van.
Reménységünk reális, átjárja a mindennapjainkat, ez nem pusztán egy jó érzés, vagy annak keresése, vagy valamilyen biztonságos élménynek a megtapasztalása, hanem az élet realitásában élem meg a reményemet. Lényeges, hogy szavainkkal is felelni tudjunk, ha valaki megkérdez minket reménységünk okáról.
Mit kívánsz, mit tegyek veled? – kérdezi Jézus. – Uram, hogy lássak!
Kérjük mi is ezt a mai napon! Lássam, hogy éltetni akarsz, lássam, hogy hűséges vagy, lássam, hogy reményt adsz.
